Szorongás oldása kristályokkal és önismereti írással

A tartós szorongás sokszor nem egyik napról a másikra alakul ki. Inkább rétegesen, egymásra rakódó élményekből, gondolatokból, feldolgozatlan emlékekből, amelyek észrevétlenül alakítják a belső világodat.

Érdemes a szorongást visszafelé kibontani, mint egy fonalat, amit lassan, figyelmesen gombolyítunk vissza.

Íme néhány kérdés, ami segíthet mélyebbre menni az önismereti írás során:

•  Mikor éreztem utoljára hasonló szorongást, és mi történt akkor?
• Ismerős ez az érzés gyerekkoromból, kamaszkoromból?
• Volt valaki, aki ezt az érzést kiváltotta bennem rendszeresen?
• Mit tanultam akkor magamról vagy a világról, amit talán ma is igaznak hiszek?

(Pl.: „Nekem mindig erősnek kell lennem”, „Nem hibázhatok”, „Ha megmutatom, mit érzek, elhagynak”)

A szorongás sokszor nem az elsődleges érzésünk – inkább egy fedőréteg, amely elfedi a valódi, mélyebb érzelmi tapasztalatokat. A szorongás egy maszk, amit azért viselünk, hogy ne kelljen szembenéznünk az alatta lévő, gyakran fájdalmasabb érzésekkel. Olyan ez, mint amikor a tested izomgörcsbe rándul egy sérülés felett, hogy megóvja a sebezhető területet.

Az önismereti írás során ezt a burkot kezdjük el óvatosan lefejteni. Ezért ha valóban meg akarjuk érteni, mi történik bennünk, érdemes tovább írni akkor is, amikor már kimondtuk: „szorongok”.

Fontos: nem az a cél, hogy újraéld a múltat, hanem hogy megfigyeld és leírd, amit észlelsz – együttérzéssel, kíváncsisággal, mintha egy belső nyomozó lennél.

Amikor egy régi emlék vagy érzés feljön, ezt teheted:

•  Írd le, amit látsz, érzel vagy eszedbe jut. (Nem kell szépnek lennie.)
• Figyeld meg, hogyan kapcsolódik ez a jelenlegi szorongásodhoz.
• Ne ítélkezz magad felett. Az emlék nem „bizonyíték arra, hogy hibás vagy”, hanem egy darab abból, ahogyan az idegrendszered és pszichéd megtanult reagálni.
• Zárd le a gyakorlatot egy megerősítéssel vagy szeretetteljes mondattal, például:

→  „Most már felnőttként visszanézhetek erre az emlékre, és megérthetem magam.”
→  „Ez az érzés fontos része volt az életemnek, de nem kell tovább hordoznom.”

Ha elakadsz az írás közben, és nem tudod pontosan megnevezni, mit is érzel valójában, az teljesen rendben van. A szorongás gyakran elnyom más, mélyebb érzéseket. Néha elég csak ránézni néhány szóba sűrített érzelemre – ilyenkor egy-egy kifejezés „megérinthet”, mintha rólad szólna.

Próbáld meg megfigyelni: 

• Amikor szorongsz, van-e benned félelem? Ha igen, milyen?
  – Félsz, hogy hibázol?
  – Hogy mások elutasítanak?
  – Hogy elveszítesz valakit vagy valamit?
• Vagy inkább szégyent érzel?
  – Szégyelled, hogy gyenge vagy?
  – Hogy nem tudod irányítani a dolgokat?
  – Vagy hogy érzékenyebb vagy, mint „kellene”?
• Talán ott van valahol mélyen a szomorúság is:
  – Szomorú vagy, mert nem kapsz elég figyelmet, megértést, szeretetet?
  – Vagy mert úgy érzed, mindig egyedül kell megküzdened mindennel
• Gyakori kísérőérzés lehet a harag, még ha csendes is:
  – Haragszol magadra, amiért nem tudsz „túllépni” dolgokon?
  – Vagy másokra, amiért nem értettek meg?
  – Esetleg a világra, amiért mindig küzdeni kell?
• És ott lehet a csalódottság vagy tehetetlenség érzése is:
  – Mert hiába próbálkozol, nem érzed a változást.
  – Vagy mert nem tudod, merre tovább.

Néha ezek az érzések keverednek – és ez teljesen normális. Nem kell egyszerre mindent értened. Az is elég, ha azt írod:
– „Valami feszít belül, de nem tudom pontosan mi.”
– „Mintha többféle érzés lenne bennem egyszerre.”
– „Csak annyit tudok, hogy fáj.”

A lényeg: ne próbáld helyesen csinálni. Próbáld inkább őszintén látni. Az érzések beazonosítása már önmagában gyógyító lépés.

Ez a fajta „visszafejtés” nem mindig könnyű, de elképesztően felszabadító tud lenni. Mintha végre megszólalhatnának azok a belső részeid, amik eddig csak szorongással tudtak jelezni. 

Ez a rész az előző írásgyakorlat folytatása.

A cél: megfigyelni, milyen mélyebb érzések, gondolatok vagy múltbeli tapasztalatok húzódnak meg a szorongás mögött. 

Most, hogy már leírtam, amit érzek, megpróbálok egy szinttel mélyebbre menni. Mi van e mögött a félelem mögött?
Talán az, hogy elutasítanak. Hogy nem vagyok elég jó – nemcsak most, hanem már régóta érzem ezt.
Amikor ezek az érzések felszínre törnek, szégyent érzek. Mintha lelepleződnék.
Mélyen legbelül ott van a szomorúság, amiért nem kaptam meg mindig azt a megértést vagy elfogadást, amire vágytam.
És ott van a magány is – az az érzés, hogy a bennem zajló viharokat senki sem látja igazán.
Mintha újra és újra ugyanaz a bizonytalanság térne vissza, amit gyerekkoromban is sokszor átéltem: hogy nem értenek meg, hogy túl sok vagyok – vagy épp túl kevés.
Ahogy ezt leírom, félelmet is érzek – attól, hogy ez az érzés újra eláraszt.
De van bennem egy kis megkönnyebbülés is, hogy végre nem csak elviselem ezt a szorongást, hanem megpróbálom megérteni.

Lehet, hogy ez a görcs a mellkasomban nemcsak mostani stresszből fakad, hanem abból a régi meggyőződésből, hogy nem hibázhatok, különben nem szeretnek. Most engedem, hogy ez is megjelenjen itt. És miközben írok, egy kis bátorság is megjelenik bennem.

Talán ez az írás az első lépés nemcsak a megnyugvás, hanem az önmagammal való mélyebb, őszintébb kapcsolat felé is.

A szorongás mélyebb rétegeinek feltérképezése egy fokozatos önismereti folyamat. Lehet, hogy ma csak egy apró emlék jön fel, holnap pedig egy felismerés. De minden egyes őszinte sor egy lépéssel közelebb visz önmagadhoz.